Késő éjszaka. A ház csendes, valamint a környéke is. A legközelebbi út két mérföldre volt, így nem hallatszott a néha elhúzó kocsik zúgása, csak az állatok halk neszelései. A tornácon néhány kutya marakodott a maradékon, a lovak néha fel-felnyerítettek az istállóban, időnként egy-egy tyúk összekapott a tyúkólban, egyszer-kétszer felbőgött egy tehén. A szél halkan süvített el a ház mellett.   

Álmosan ásítozott a ház – csupán a radiátor és a fapadló pattogása hallatszott. Egyedül a lány feküdt éberen az ágyában. Nem tudott aludni, ami nem volt meglepő, hiszen hónapok, évek óta nem aludt át egy éjszakát. Amint lehunyta a szemét azt látta maga előtt. Azt az éjszakát. Más sem tudna aludni a helyében. Megborzongott. Nem akarta, hogy a családja aggódjon érte – vagyis, ennél is jobban - ezért kényszeríttette magát. Aludj!

- Oh, gyerünk már! – nyögött föl elkeseredetten, és átfordult az oldalára.

Az ágy mellett a nagy husky a halk szitkozódására felébredt, és rá emelte tekintetét. Szemében megértés csillogott. Ő volt az egyetlen, akinek elmondta azt, s bár nem értett semmit a mondandójából, készségesen figyelt rá, meghallgatta, megvigasztalta. Elkeseredett sóhaj hagyta el a lány száját, mire a kutya felállt. A lány arrébb húzódott az ágyon, hogy az állat felugorhasson mellé. Hálásan ölelte át szúrós szőrrel borított testét. Minden rossz gondolatot száműzött a fejéből, és csak a mellette melegen dobogó szívre figyelt.

Így aludtak el együtt, a gondoskodó kutya és az összetört lány.